Kettő

Nőnek látszó tárgy vagyok, soha nem gondoltam igazán a szeretkezésre, inkább a baszásra. A részeg esték, a másnapos reggelek, az áthányt délelőttök között soha nem kerestem a szépet, és nem is lehetett keresni. Nem volt rá idő. A pénz tett tönkre mindent. Mikor még csak egy szerencsétlen titkárnő voltam, aki a főnök kénye-kedve szerint szopik, akkor nem éreztem magam kiszolgáltatottnak, inkább én voltam az, aki kiszolgált, minek más játékát elvenni. A ranglétrán egyre feljebb, a cél ez volt, az eszköz teljesen mindegy, csak hatásos legyen. A szüleim már akkor meghaltak, amikor még csak pelyhedzett, ott lenn. Szerencsére. Anyám többé-kevésbé volt alkoholista, nem úgy ivott, mint ahogy illendő lett volna, inkább csak naponta annyit, amennyi még szerinte nem látszott meg, csak a borgőzös egyedül elköltött vacsoráinak nyomát takaríthattam éjszaka. Apám, amikor nem kurvázott, akkor nem csinált semmit, csak akkor vert meg, amikor szüksége volt az ilyesféle kielégülésre, de egyébként nem gondolt arra, hogy engem kéne megdugnia. Anyámon kívül mindenkivel viszonya volt, aki csak a közelébe került, a vége felé már csak a viszkivel és a rummal. Anyám nehezen viselte az élet ránehezedő súlyát, a baszatlanságot, az émelygős délelőtti főzéseket, és a nevelésem helyett a garázsban tartott hosszabbitóra (szóvicc a rosszabbik fajtából) egész egyszerűen felakasztotta magát. Akkor szabadult el igazán a pokol, a borosüvegek nem szaporodtak, apám sem szaporodott, már semmi nem szaporodott, csak a por a bútorokon, a mosatlan edények a mosogatóban és környékén, az estére púposan lévő hamutartók és az egyre erősebb nyugtatók. Aztán nem bírta tovább, vagy a szíve, vagy az esze, felmondta a szolgálatot, aztán úgy halt meg, ahogy élnie kellett volna. Csöndesen, senkit nem bántva esett össze a tüdeje éjszaka, én meg a mozdulatlanságára ébredtem reggel, a szuszogás és horkolás hiányára és a halál mindent betöltő tiszta illatára.

Nem voltam soha elveszett, de akkor azért úgy éreztem, hogy az isten mint olyan, ha létezik, akkor kurva, ha nem létezik, akkor pedig fölöslegesen emeltek neki templomot. Ezt a mai napig nem tudom eldönteni, bár, már jobbára nem is érdekel a válasz, csak néha filozofálgatok rossz időben, rossz helyen, elázva poharakkal előttem a meredő faszú középvezetőknek, akik szívesen meghallgatnak, ha mélyen beveszem és reggelre mindenféle bűntudat nélkül eltakarodhatnak a lakásomról.

Ilyen előélettel nem gondoltam volna, hogy valaha is érzelmeket veszek észre magamban. Van, amikor a két vodka és a két aszpirin sem segít, és holnapra randit kért, annak ellenére, hogy kibasztam a lakásomból.

Egy

A másnaposan, reggel elszívott cigaretták után vágy az idők folyamán egyre csak fokozódik, de sokkal jobban fáj hányni. Éget. Belülről emészt fel a savas kémhatás, kettészakadnék, de lehetetlen. Nem is akarok. Annál jobban gyűlölöm a világot, hogy megszabadítsam magamtól. A lényegtelen sorszerűségek.

Amikor kisétált az ajtón, én már akkor tudtam, hogy vissza fog jönni, pedig nem akartam. Eszembe sem jutott, hogy én tőle valaha is akarnék valamit. Másnap, miután iszonyatosan részegen kerültem valaki ágyából haza, még iszonyatosabb fejfájással ébredtem arra, hogy kopog az ajtón valaki. Tudtam, hogy ő az, mert nem bírja annyiban hagyni a dolgot, bizonygatja, hogy szeret, pedig alig ismert, annyit tudott rólam, hogy szeretem az italt, van pénzem és nincs becsületem már senki előtt. Ez kellett neki, pedig egyáltalán nem olyan volt, akiből ezeket a vágyakat néztem volna ki. Kimásztam az ágyból, párat forgott a szoba körülöttem, mire megtaláltam a cigarettámat. Rágyújtottam, éreztem, hogy elfehéredek, igaz a lábam alól nem csúszott ki a talaj, mert már rég nincs alattam semmi. Vagyis, minden alattam van, magam alá rendelek bármit és bárkit. Soha nem vettem emberszámba a körülöttem élőket. Igaz, a ranglétrán feljebb jutni csak kisebbségi komplexusokkal küszködő, agyonhajszolt, kis faszú cégvezetők leszopásával lehet, de ez soha nem okozott nekem gondot. Van víz, van rágó, és ezzel el van intézve az egész.

Kitántorogtam az ajtóba, és természetesen ő állt ott, teljesen valójában, virággal a kezében, és az elképzelhető, legidiótább mosollyal az arcán.

- Bejössz? – kérdeztem, mert láttam rajta, hogy nem bír megszólalni.

- Szörnyen nézel ki. – mondta, és már indult is befelé.

- Nem volt valami jó hangulatom tegnap este, úgyhogy leittam magam a sárga földig, mint ahogy láthatod.

Láttam az arcán, hogy valami olyasmi szeretne mondani, hogy ez nem illik egy ilyen gyönyörű nőhöz, vagy akármihez, de nem szólt semmit, csak leült a fotelba, és olyan arcot vágott, mint akinek most baszta meg az anyját egy szerb katonai tábor egész személyzete.

- Figyelj, beszélnünk kell. Érzek valamit irántad… - mondta.

- Baszok én az érzelmeidre, mik azok az érzelmek? Azt hiszed, hogy szeretsz, aztán közben megrohadsz a kíváncsiságtól, hogy kivel dugtam az éjszaka. Nem jelentek én neked semmit, ha pedig igen, akkor mocskosul sajnálom, az ajtó arra van, én visszafekszem, és nem vagyok rád kíváncsi. A virágot meg vidd el anyádnak, biztos örül neki.

Fogta magát, a lehető leggyorsabban felállt és kirohant az ajtón, mintha nem tudnám, hogy amint tudja, hogy nem látom elkezd bőgni, beszáll a kocsijába, rádől a kormányra, és mint valami taknyos kölyök szipogva indítja el a kocsit.

Persze, előnyöm van, mert évek óta ismerem, nem basztunk, meg semmi ilyesmi, csak összejártunk, nem tudtam, hogy akar tőlem valamit, én meg nem tudtam, hogy képes vagyok annyira berúgni, hogy lefeküdjek egy olyan ismerősömmel, akit többre tartok a többinél, és még talán emberszámba is veszem. A számba vettem ez tény, de ez csak céltalan vakvágánynak neveztem. Bevallotta, hogy szeret, oda van értem, és a többi hasonló maszlag és én nem tudtam ezzel mit kezdeni.

Két feles vodka és egy kis aszpirin után már tisztábban láttam a világot, de ez is fölösleges volt.